AZ ASZTALI ZENÉTŐL A CIGÁNY MUZSIKÁIG

Az étkezés zene nélkül olyan, mint az étel fűszer nélkül. Sivár, egyhangú és hétköznapi.

Ha szól természetes, de ha hallgat… van siralmasabb egy zeneszót feledett étterem hangulatánál? A vendéglátás mindig is szolgáltatta ezt a hozzávalót, ami a korok szelleméhez igazodott, hol lantot, sípot, dobot, trombitát, orgonát, zongorát szólaltattak meg a zenészek, újabban – mennyire változik a világ – a zenerádiók vették át a szerepet. De van egy műfaj, ami majd’ belepusztult ugyan, de hál’ Istennek mégis túlélte a rendszerváltást, modern korunk sem tudta maga alá temetni, ez a cigányzene.

Hungarikum, a magyaros jelzővel felruházott csárdák, fogadók, vendéglők és éttermek nélkülözhetetlen „tartozéka” a cigányzenekar, prímástól, nagybőgőstől, cimbalmostól, néha rajkóstól… Gulyás, csárdás, cigányzene. Folklórunk részévé vált, de hogy a könnyedén vett műfajt mennyire nehéz művelni, legyen bizonyság erre a „Cigányzenéről” írt sorozatunk három része.

Sok kottás feljegyzés bizonyítja, hogy Magyarországon a polgári jellegű házi zenélés a XVII. században alakult ki. Ezek a kották főleg az étkezések, lakomák alatt játszott zenét írják le.

A tehetős urak Stadtpfeifer-t bíztak meg, akik a házi körökben trombitán, sípon, orgonán vagy lanton szólaltatták meg a műveket. Ebből a polgári vagy kisebb kúriai környezetből a XVIII-XIX. század fordulóján települt át a zenélés szokása a vendéglőkbe, és a „városi trombitások” helyébe vendéglői zenekarok léptek. A kúriai környezetből a dallamok a népszínművekbe kerültek át, a népszínművekből a kedveltebb dallamok a vendéglőkben, kocsmákban.

Az 1700 évek végén nyílván tartották, sőt rendeletben (edictum) szabályozták a vendéglői zenészek helyzetét. A nagy pesti vendéglők közül csak egyben lehetett este 10 óra után muzsikálni, a Hét választófejedelemben. Ez alól a takarodó alól csak a lakodalmak voltak kivételek. Bálokat Pesten csak egyes tánctermekben engedélyeztek, amiért bálpénzt kellett fizetni a városi kasszába.

Az asztali zene szerepe a XIX. század elejétől megnőtt, művészi színvonalra emelkedett, kitermelte a maga virtuóz művészeit, nélkülözhetetlenné vált a vendéglőkben. A reformkor előtt és alatt a magyar érzést ápolta. A 18. század végén közel 1600 cigányzenészt említenek az összeírások.

A magyar vendéglátó zenéről nemcsak a magyar költők, hanem a külföldi utazók is csodálattal írtak feljegyzéseikben. Számukra a dalszöveg keveset jelentett, viszont az esztétikai élmény annál többet. Tőlük tudunk arról, miként hangolódtak a magyar hallgatók a zenére; miként kezdődött, fokozódott, ért a tetőpontra a zene s vele az emberek hangulata is.

A vendéglői szórakoztató zene a XIX. század során azonos lett a nemzeti zenével. Az érlelődő szabadságharc előtt a vendégfogadók, kávéházak adtak otthont a forrongó gondolatoknak, a találkozóknak. A muzsikusokra sem maradt ez hatás nélkül: titokban játszották a Kossuth-nótát.

A XIX. század közepén fontos társadalmi események voltak a vendéglői prímásversenyek. Ilyenkor a vendéglő közönsége előtt két vagy több prímás mérte össze tudását. A versengés eldöntésére zsűrit is választottak. Az 1870-es években még Erkel Ferenc is zsűritag volt.

Szinte nem akadt olyan fővárosi és vidéki ismertebb vendéglátóhely, amelyiknek ne lett volna dédelgetett sokszor a határainkon túl is ismert, megbecsült prímása, zenekara.

A XX. Század elején 17 ezer zenész cigányt regisztráltak Magyarországon. A századforduló társadalmában, pedig a „magyar nótára” sírva vigadó dzsentrik révén hatalmas kultusz alakult ki művészetük körül. A film gyártók felismerték ezt, a tömegével készült „alkotások” szép számmal használják a cigányzenében rejlő erőt.

Cigányzenekarok, cigányzenészek magyar filmeken
Fráter Lóránt (1942) Prímás: Rácz Béla (1899-1962)	A Férfi mind őrült (1937) Prímás: Pertis Pál
Az okos mama (1938) Prímás: Dombi Pista	Rozmaring (1938) Prímás: Magyari Imre (1894-1940)

A verbunkos elemei megjelentek az európai klasszikus zene alkotásaiban is, a cigányzenészek zenekarukkal pedig eljutottak Európa legtöbb országába, ahonnan mindig ünnepelt zenészként tértek haza. Kialakult a cigányság „arisztokráciája”.

A szocializmus uniformizált vendéglátó világa nem tudott annyi zenekart fenntartani, az 1950-es évektől folyamatosan szűntek meg a cigányzenés éttermek. 1968-ban hét-nyolcezer cigányember foglalkozott hivatásszerűen zenéléssel.

A rendszerváltás óta a vendéglátó ipari egységek privatizálása egy teljesen új munkaerőpiaci helyzetet eredményezett a cigányzenészek számára. A tulajdonosokat, bérlőket sújtó közterhek, adók (pl. ArtisJus) arra kényszeríttették a munkaadókat, hogy elküldjék a zenészeket, mondván, „nincs rájuk igény”. Napjainkban alig több mint háromezer cigányzenészt tartanak nyílván.

Paradox helyzet, de lehet, hogy a válság segíteni fogja a cigányzenészeket. A verseny rendkívül kiélezett, attrakcióra van szükség, hogy a még fizetőképes vendégeket mindenki a saját éttermébe csábítsa. És a legkézenfekvőbb megoldás erre a cigányzenekarok újbóli alkalmazása! A Paripa Csárda jó irányba lépett, hisz ki ne hallgatná szívesen egy remek étlaprólkiválasztott vacsora elfogyasztása, néhány pohár bor felhörpintése után az alábbi muzsikát?!

Következik: „Húzd rá cigány!” – azok a híres prímások

Forrás:

http://www.debreceniettermek.hu/cikkek/az-asztali-zenetol-a-cigany-muzsikaig_99.html