December 3-án lépett fel utoljára Déki Lakatos Sándor a budapesti Mátyás Pincében. A legendás cigányprímásnak 39 év után egyik napról a másikra mondtak fel, pedig sokan csak miatta foglaltak asztalt az étterembe. Egy letűnőfélben lévő kultúra nyomában.
– A mai gyerekeket talán már semmire sem lehetne olyan vasszigorral megtanítani, ahogy a cigányzenész családokban továbbadták a tudást.
– Egy órakor kijöttem az iskolából, hazaértem, 15 percet még ebédelhettem, de háromnegyed kettőkor a papa már ott állt a kottaállvánnyal és a kicsomagolt hegedűvel. Háromnegyed ötig tanított, utána lefeküdt egy órára, aztán fölkelt, megborotválkozott és ment muzsikálni. De mialatt borotválkozott, még el kellett játszanom azokat a darabokat, amiket aznap tanultam, és ha nem ment, akkor meghagyta anyámnak, aki talán még nála is szigorúbb volt, hogy gyakoroltassa este. Apám a világ legkedvesebb embere volt, de nem amikor a hegedűről volt szó. Naponta freskót csinált belőlem.
– Elképzelhetetlen volt, hogy egy gyerek „föllázadjon”?
– Az volt elképzelhetetlen, hogy más pályát válasszon. Ezt kellett megtanulni, mert ezt tudta a család. Azért voltak olyan ragyogó muzsikusok évszázadokon keresztül, mert képesek voltak továbbadni a tudást. Apám az 1958-as brüsszeli világkiállításon aratta az első világraszóló sikert. A belga királyi pár leragadt a magyar étteremben, mert a papa muzsikált éppen, amikor bekukucskáltak. Vagy fél órán át hallgatták, felborult az egész protokoll. Másnap úgy jelent meg az egyik újságban, hogy A királyok prímása – a prímások királya. Attól kezdve használta papa ezt a szlogent.
– Milyen volt cigányzenész családban felnőni?
– Mi akkor muzsikálunk és akkor élünk, amikor más alszik. Amikor a férfiak hazaértek a muzsikálás után, az asszonyok várták őket, főztek, vendégül látták a férjek barátait is. A Mária utcában ráadásul eleinte egyetlen szobában laktunk, ott volt a konyha, a fürdőszoba, minden. Édesapámnak ott kellett készülnie, a Magyar Rádió Népi Zenekarának vezetőjeként ugyanis naponta háromszor játszott élő adásban. Később, amikor megkapta a Népművészet Mestere kitüntetést, elcseréltük a szobát egy szoba-konyhás lakásra, ugyanazon az emeleten. Mi laktunk az elsőn, a nagypapám pedig a földszinten. Éjjel-nappal szólt a muzsika: hol a nagypapa gyakorolt, hol az apu, hol az apu bátyja, hol engem vertek, és én muzsikáltam. Nálunk a házmester nem az Akácos utat fütyülte, hanem a Beethoven-hegedűversenyt. Hétéves koromban már minden este ki kellett állnom az udvarba, hogy eljátsszam, amit aznap tanultam. Anyám lyukas kétfilléreseket osztott ki a lakók között, hogy dobálják le nekem.
– Később aztán bejárta a világ koncertpódiumait.
– Idehaza a Rákosi-korszakban azonban úgy gondolták, hogy a dzsentrivilág kiszolgálói voltunk, és a biliárdasztalokkal együtt a cigányzenészeket is kidobták az ablakon. Bezárták a kávéházakat, az éttermeket, és nem volt hol muzsikálni.
– Ugyanakkor minden diplomáciai eseményen cigányzene szólt.
– A papáék látták el a parlamenti banketteket és fogadásokat, de éttermi muzsikálás nem volt. 1955-től kezdett életre kelni a vendéglátás, és a papát elhívták a New York kávéházba, majd a Gundel Étterembe. Otthagyta a biztos Rádiót.
– Megérte a váltás?
– A Rádióban műsorpolitika volt: magyar nótát nem lehetett muzsikálni, csak népdalokat meg verbunkosokat. Egyszer a papáék véletlenül elhúzták az Ezüsttükrös kávéházba című nótát – egyhavi fizetése bánta. A mulatást, amit a régi filmekben láthatunk, megpróbálták a vallással és minden egyébbel együtt kiirtani. Később elindult a Jó ebédhez szól a nóta, de azt, hogy Elmegyek a templom mellett, nem lehetett elmuzsikálni, mert az klerikális nóta.
– A vendéglátás szabadabban volt?
– A hatvanas években Papp Bandi bácsi volt az igazgató a Mátyás Pincében. Minden este háromnegyed hétkor le kellett ülni az asztalához, és elmondta, hogy aznap milyen vendég lesz, hol fog ülni, mit muzsikáljak és mit ne. Ha arabok voltak, akkor zsidót ne, ha zsidók, akkor arabot ne, és „a Szép város Kolozsvárt lehetőleg ne muzsikáld, édes gyerekem”.
– A kávéházak a rendszerváltás után újjáéledtek, a cigányzene viszont akkor kezdett hanyatlani.
– A háború előtt száz kávéház volt a körúton a Margit hídtól a Petőfi hídig, és majdnem mindenhol 10-14 tagú zenekar muzsikált. Mára nemcsak a cigányzenét pakolták ki a vendéglátásból, hanem általában az élő zenét, mert költségtényező. Pedig higgye el, arcpirító gázsiért dolgoztunk a Mátyás Pincében.
– Igény biztos volna rá, hiszen Mága Zoltán sztár a médiában…
– A közönségnek tetszik, mert a legismertebb dallamokat muzsikálják. Szenzációsan ki van találva, és örülni kell, hogy valaki ráfordítja a figyelmet a műfajra…
– Az éttermi muzsikálás feltétele viszont az, hogy az emberek járjanak étterembe. Ez ma nincs?
– A Mátyás Pincében az utóbbi tíz évben alig volt esküvő, a vendégek nyolcvan százaléka külföldi. Egy japánnak bármire azt lehet mondani, hogy paprikás krumpli, mert fogalma nincs, hogy néz ki. És azt sem tudja, milyen jó lenne, ha közben cigányzenekar muzsikálna, mert náluk ilyen nincs. Mielőtt 1972-ben átjöttem a Mátyás Pincébe, szállodákban játszottam. De ma a szállodák is kihaltak, a vendégek nem ott vacsoráznak. Úgyhogy jó vásárt csináltam, bár majdnem visszamentem, mint a papa, aki azt mondta: „Tudod mit, elegem van a magyar mellényből, megint szmokingban akarok muzsikálni”, és fölment a Hiltonba.
– Vendéglátózni megterhelőbb?
– Este hétkor kezdtünk, és csupán tízkor tartottunk szünetet, azt is csak azért, hogy elmenjen a vendég, mert jöttek a színházasok, és kellett az asztal.
– Igaz, hogy december 3-án játszanak utoljára a Mátyás Pincében?
– Eddig sem volt könnyű a sok tulajdonosváltással, bérlővel. 2008-ban egyszer már kidobtak minket. Fél évig másik zenekar dolgozott, de a bevétel zuhant, így megkértek, hogy menjünk vissza. Tavasszal már csökkentették a gázsit, de ha muzsikálni akartunk, bele kellett menni. Aztán azt mondták, hogy a héttagú zenekarból legalább egyet el kell küldeni. A legidősebb kollégánkra esett a választás, pár hónap múlva meg is halt szegény. Aztán azt mondták, legyünk csak hárman. De hát ezt a műfajt nem lehet hárman muzsikálni, mert akkor már tényleg szembe kell köpnie magát az embernek. Ez a közönség becsapása. Ha a felvételeinket hallgatva a világ másik feléről eljön, akkor mit hall? A Mátyás Pince már Magyarország imázsához tartozik, ha bárhol a világon megkérdezték, hol muzsikálok, nem kellett magyarázni.
– A Malév-gépeken is önöket hirdetik.
– Kérdezik is a barátaim: kapunk-e valamit azért, hogy ott vagyunk a reklámon? Mondom, semmit az égvilágon. Az fáj a legjobban, hogy jövőre lettem volna itt negyven éve, amire óriási partit akartam szervezni – már érdeklődött is egy német televízió. Egy utazási iroda is megkeresett, hogy Sándorkám, tárgyaljunk a szentestéről. Kérdem, milyen vonatkozásban? Azt mondja, egy-két órát kellene zenélni, és jönnének 150-en. Mondom, én már nem fogok itt muzsikálni, mert kidobtak. Úgyhogy máshol fogják megszervezni a vacsorát.
– Nem lesz élő zene a Mátyásban?
– Biztos lesz, és nyilván megpróbálnak majd egy másik Lakatost szerezni, aki nem a rokonunk. Aki kevesebb emberrel és még olcsóbban fog játszani. Nem mindenki csinál lelkiismereti kérdést abból, hogy milyen minőségű muzsikával szórakoztatja a vendéget.
– Egyik fia továbbviszi a mesterséget, a másik már nem, és az unokák sem.
– Isten őrizz! Ezt el kell kezdeni hat-hét éves korban, később már nem lehet. Hétéves korában tegyünk rá egy kisgyereket erre a szakmára, aminek már nem látjuk a jövőjét? Nem voltam már hajlandó tanítani a kisebbik fiamat – képzelheti, mi volt ebből a családban! Pedig egyébként abszolút hallású a gyerek.
– Ennyi évtized kemény munka után nem lenne jó pihenni?
– Hat hónapig sajnos próbáltam már. Öt órakor ugyanúgy felkeltem, megborotválkoztam, felöltöztem, és borzasztó volt, hogy nem kell megfogni a hegedűmet, és elmenni muzsikálni. Nagy csalódás ez. Az életünket, a tudásunkat adtuk oda. A Mátyás Pince addig nem volt híres hely, amíg édesapám 1965-ben oda nem került: Lakatos Sándor tette világhírűvé azzal, hogy hozzá a világ minden tájáról jöttek vendégek. Élő cigányzene ma már szinte csak a Gundelben van.
– Egy letűnt kor kultúrája ez?
– Az a legnagyobb baj, hogy a fiatalság már nem tudja a szövegeket. Hiába hívnak meg minket egy esküvőre: ha nincs, aki ismeri a dalokat, akkor olyan, mintha egy ravatalozóban ülne az ember.
– A cigányzenészek nem tudják „átprofilírozni” magukat a dzsesszre?
– Arra is születni kell. Tony Lakatos, a fiam unokatestvére, a világ egyik leghíresebb szaxofonosa a zenekaromban volt tanuló. Tizennégy éves korában bejött a hegedűtokkal, én meg mondtam neki: tudod, Tónikám, az a szokás, hogy héttől nyolcig a tanuló muzsikál. Mondta, jól van, Sanyi bácsi, jól van. Napokig ugyanazt muzsikálta, mert mást nem tudott. Egyszer egy ládával jött be, és az egész zenekar bevonult vele az öltözőbe. Kisvártatva hallom: ki szaxofonozik ilyen csodálatosan? Hát a Tónika volt az. Tónikám, ha te így tudsz szaxofonozni, minek akarsz hegedülni? Azt mondja, hát ez az, Sanyi bátyám, meg tetszene mondani anyámnak? Én hülye, felhívtam az anyját, hogy te, Eta, ez a gyerek rászületett a szaxofonra, miért erőltetitek a hegedűre? Eta nem beszélt velem három évig. Aztán mikor Tónikáék megnyerték a Ki mit tud?-ot, fölhívott, és megköszönte. Az öccse, Roby Lakatos pedig csodálatos dzsesszhegedűs lett.
– Ön rászületett a hegedűre?
– Apám biztosan – mi megtanultuk.
Szerző: Sümegi Noémi. Forrás : http://hetivalasz.hu