“ADJÁK BELE SZÍVÜKET-LELKÜKET A ZENÉLÉSBE”

 Vermes Mária hegedűművész-tanár gazdag pedagógiai pályájának állomásai: 1950-57: Székesfehérvári Zeneiskola, 1957-71: Martin-Luther-Universität Halle/Wittenberg, 1971-76: Liszt F. ZTI., Pécsi  Tagozat, 1976-81: Liszt F. ZTI Budapesti Tagozat, 1981-94: Liszt F. Zeneakadémia – egyetemi tanár, 1994-2011: Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola. Nevéhez számos kottakiadás (például a 300 év hegedűmuzsikája Szeredi S. Gusztávval közösen) és feldolgozás (többek között Händel g-moll chaconne hegedűre és brácsára) fűződik. Több megvédett zeneakadémiai DLA-disszertáció témavezetője.

– Vermes Mária tanárnő hetven évig tartó pedagógiai pályája során hegedűsgenerációk sorát nevelte fel. Kislányként mi tetszett meg a hegedűben?

– Ez nagyon érdekes történet. Először a nővérem kezdett el hegedülni. Mégpedig azért, mert az elemi iskolában a tanító bácsi az énekórát hegedűn kísérte. Az ő játéka annyira megtetszett a testvéremnek, hogy az első énekóra után azzal jött haza, nagyon szeretne ezen a hangszeren játszani. A szüleink rögtön beszéltek a tanító bácsival, Lukács Gyulának hívták, aki nagyon kedves volt és elvállalta a tanítást. Hetente kétszer adott hegedűórát. Egy év után a nővérem kificamította a lábát és feküdnie kellett. Ám elfelejtettek szólni a tanító bácsinak, aki a szokásos időben jött órát tartani. Mikor megtudta, mi történt, azt mondta: „Nem baj, akkor majd a kicsi!” Így kerültem én a hegedűhöz. Voltaképpen már akkor nagyon szerettem volna hegedülni, mikor a nővérem elkezdte a zenetanulást, de azt mondták a szüleim, hogy a hegedű nem ilyen kicsi gyerek kezébe való, nekem még nem szabad. Borzasztó szomorú voltam. Még nem jártam akkor iskolába.

Gyula bácsi nem volt hegedűtanár, de nagyon bensőségesen játszott a hangszerén. Még most is emlékszem arra a gyönyörű hangra, amit kihozott a hangszeréből. Ez volt az, ami megszólított bennünket, mi is ezt szerettük volna megvalósítani. Az ő hatása is talán, hogy sokszor mondom kollégáimnak, minden tanár igyekezzék minél többet mutatni az órákon. Nemcsak technikailag, hanem mutassák meg a hegedű kifejezőképességét. A cél pedig, hogy a növendékek jó értelemben „megirigyeljék” a szép hangzást, és törekedjenek arra, hogy ők is olyan kifejezően használják a hangszert, mint a tanáruk.

Eltelt hat hét, mire a nővérem felállhatott. A tanító bácsi akkor azt mondta – amit nem fogok megérteni sohasem –, hogy most már túl vagyok a kezdeti nehézségeken és kár volna abbahagyni. Azért nem értem ezt a mondatot, mert tanárként minden fokon tanítottam, és nagyon jól tudom, hogy hat hét után még nincs túl a növendék a „kezdeti nehézségeken”. Ez nagyon kedves mondat volt tőle, ami máig megmaradt bennem, de érteni nem fogom. Gyula bácsiban óriási becsületesség is volt. Három év után azt mondta a szüleimnek, hogy ő ennél többet nem tud, keressenek nekem egy hivatásos tanárt, mert ő szeretetből tanított hegedűt. Szívesen gyakoroltam, és a szüleim biztattak, hogy érdemes. A nővérem is sokáig hegedült még aztán, de a nyelvek még jobban vonzották és végül magyar-latin-görög tanár lett. Sokszor beszéltünk vele zenéről és játszottunk együtt duókat a későbbiekben is, mivel a család nagyon szerette, ha mi ketten hegedülünk. Édesapánk végigböngészte a zeneirodalmat, hogy mi az, amit el tudunk játszani. A klasszikus duóirodalom nagy részét eljátszottunk.

– A szülők muzsikusok voltak?

– Egyikük sem. Édesapám ügyvéd volt és a nővéremmel együtt ő is elkezdte a hegedűtanulást, mert nagyon kedvelte ezt a hangszert. Szüleim mindketten nagyon szerették a zenét. Nyaralásaink alkalmával sok időt töltöttünk együtt, ilyenkor ők gyakran énekeltek. Ez mindig nagyon tetszett. A zene komoly szerepet játszott az életünkben, de nem mondhatom azt, hogy ez csábított a zene felé. Hanem, mert a zene szép és mert élveztem. Sok mindenen átsegített. A háború – mint általában – a mi családunk életébe is beleszólt. Egyszer, amikor a Szondi utcában hullottak a bombák, egyedül voltam otthon, éppen gyakoroltam és nem hallottam semmit a bombázásból. Az egészet végig hegedültem. Mikor hazajöttek a szüleim és a nővérem, kérdezték, lementem-e az óvóhelyre, a pincébe. Csodálkoztam, miért kellett volna lemennem. Annyira elmélyülten gyakoroltam, hogy a nagy zajból, rázkódásból semmit nem érzékeltem.

– Mikor vált bizonyossá a zenei pálya?

– Gábriel Ferencnek köszönhetem, aki zeneakadémiai tanárom volt. Nagyon sok kitűnő hegedűst adott a világnak. Velem meg volt elégedve, szívesen tanított és jól tudtunk együtt dolgozni. Az ő osztályában sok jó példát láttam magam előtt.

– Ki volt Gábriel Ferenc?

– 1922-től 1959-ig tanított a Zeneakadémián, Hubay Jenő iskolájához tartozott és hosszú ideig a Hubay Vonósnégyes második hegedűse volt. Sok mindenben követte mestere tanítási elveit.

– Tanárnő zeneszerzést is tanult, mégpedig Viski Jánosnál.

– Engem nagyon érdekelt a zeneszerzés. Nem mintha az lett volna a vágyam, hogy egyszer majd komponáljak és zeneszerző legyen belőlem, hanem szerettem volna megismerni, hogyan „működik” a komponálás.

– Kodály Zoltán nevét is a tanárai között találjuk.

– Mi voltunk az első évfolyam, akiket Kodály népzenére tanított. Akkoriban még nem volt jegyzet, nem volt könyv, semmi nem volt, úgyhogy mi voltunk az „úttörők”. Kodály nagyon következetes tanár volt. Tanításának másik alapvető jellemzője volt töretlen hite abban, hogy népzenei alapokkal mindenki hozzáférhet a zenéhez. Azzal a módszerrel – amit ő maga sohasem nevezett „Kodály-módszernek”, a relatív szolmizálással – a kottát nem ismerőknek is meg tudta tanítani a zenei lapról olvasást. Nagyon magas követelményeket támasztott tanítványaival szemben. A vizsgára száz népdalt kellett megtanulni és elemezni, abból tizenötöt választott ki. Nekem ráadásul nagy hátrányom az abszolút hallásom. A mások számára praktikus relatív szolmizációt nekem magamban folyton transzponálnom kellett.

– Tanárnő zeneakadémiai tanulmányainak kezdetén még Dohnányi Ernő volt az intézmény igazgatója. Van Dohnányi Ernővel kapcsolatos személyes élménye?

– Emlékszem, mikor megjelent a Zeneakadémia folyosóján, akkor ott „egy oktávval feljebb” ment a hangulat. Nagy pillanat volt. Feltétlen tiszteletnek örvendett a diákok körében is, áhítat vette körül. Bár a Zeneakadémia első emberét akkoriban „csak” főigazgatónak hívták, mégsem a cím számított, hanem az, hogy az óráin úgy mutatott, úgy játszott, mint a koncertteremben. Igazgatósága alatt hihetetlenül sokat tett az intézményért és tanulóiért. Mindig részt vett a művészképző felvételi vizsgáin, ahol tévedhetetlen volt a zenei tehetségek felismerésében. Jó, hogy manapság egyre többet hallhatók a művei koncerteken, rádióban. Magam is sokat játszottam Dohnányi op. 21-es cisz-moll hegedű-zongoraszonátáját.

– Milyen művek szerepeltek a diplomakoncert műsorán?

– J. S. Bach g-moll szólószonátája, a Mendelssohn-hegedűverseny, Ravel Tzigane, Paganini Boszorkánytánc című kompozíciója és még több apró darab, amire már nem emlékszem.

– Friss diplomásként Székesfehérváron folytatódott a pálya.

– 1950-ben mentem Székesfehérvárra. Előtte három évig szabadúszó voltam és akkor nagyon sokat koncerteztem. Szép volt. Hívtak a mai Bartók Konzervatórium elődjébe is, de nem akartam magam elkötelezni a minden napi délutáni tanítással (mivel ott délelőtt zajlott a közismereti oktatás). A székesfehérvári tanítást úgy is meg lehetett oldani, hogy két teljes napra mentem. Egész nap tudtam dolgozni, mivel felnőtt növendékeim is voltak, akikkel délelőtt foglalkoztam. Nagyon jó tanári gárda volt ott akkoriban és Szekeres Kálmán igazgató nagyszerűen vezette az iskolát. Életet tudott lehelni az iskolába, rangot adott az intézménynek. Nem csoda, ha őérte lejöttek a tanárok Pestről Fehérvárra. Az ország legjobb hangszeres művészeit tudta tanári kara számára megnyerni. Az ottani oktatásban zenekari gyakorlat is volt a hangszeresek számára, így az életre készülhettek fel.

– Milyen volt Fehérváron tanítani?

– Nagyon jó. Családias volt a hangulat, ám a munkát mindenki nagyon komolyan vette.

– Mi volt az oka, hogy 1957-ben más irányt vett Tanárnő pályája?

– Időközben az NDK-ból karmesterek és különböző zenei korifeusok jöttek magyar zenészeket meghallgatni, mivel elsősorban vezetőképes muzsikusokra volt szükségük. Engem és Szeredi S. Gusztávot is behívtak próbajátékra. Eredetileg három évre szerződtünk, végül tizennégy év lett belőle, de rendszeresen hazajártunk Magyarországra. S még el nem felejtem: 1950 óta működött a Magyar Hárfás Trió, melynek tagjai Szeredi S. Gusztáv (brácsa), Molnár Anna (hárfa) és jómagam voltunk. Így mentünk ki, illetve Molnár Anna már júliusban kiutazott Hollandiába, ugyancsak egy zenei meghívásnak köszönhetően. Később az NDK-ban találkoztunk.

– Nem minden napi ez a hangszer-összeállítás. Mi szerepelt a repertoáron?

– Elsősorban azok a barokk művek, melyeknél a billentyűs hangszert hárfa is helyettesítheti, ugyanis a hárfa nagyon jól illik a vonós hangszerekhez. Sokat dolgoztunk a műsorok kialakításán. Harminc évig játszottunk ebben a felállásban, végül a Szeredi-Molnár házaspár halála miatt szűnt meg a Magyar Hárfás Trió.

– Mi adta az ötletet az együttes magalakulásához?

– Egy Saint-Saëns-darab, a Fantázia hegedűre és hárfára és jó néhány klasszikus hegedű-brácsa darab. A sok barokk kompozíció mellett – amit alternatív hangszerelésben hallhatott tőlünk a közönség – számos kortárs darabot is előadtunk. Ezek közül jónéhányat kifejezetten nekünk, erre a három hangszerre írtak a zeneszerzők, például Szokolay Sándor, Maros Rudolf több művet is, Kósa György, Farkas Ferenc, Percy Young, Vaclav Felix, Balassa Sándor.

– Tanárnő minden szinten tanított. Székesfehérváron alsófokon, az NDK-ban és itthon, a  Zeneakadémián felsőfokon, a nyugdíjas években pedig középfokon.

– Igen. Halleban a Martin-Luther Egyetem zenei fakultásának docense voltam, 1957 és 1971 között. Ez nem zeneművészeti főiskola, hanem az ottani zenetudományi intézet egyik elágazása, ahol a hegedű főtanszakon tanítottam leendő zenetörténészeket, zenetanárokat, vagy azokat az egyetemistákat, akik egy bizonyos szintet elértek a zenetanulásban és szerették volna hasznosítani tudásukat az egyetemi zenekarban. Az egyetemi zenekarral nagyon szoros kapcsolatot ápoltunk. A tanításban teljesen szabad kezet kaptam, saját módszerem szerint taníthattam. A növendékeimmel kölcsönösen szerettük egymást. Még most is van olyan tanítványom, aki legalább egyszer egy évben meglátogat (ő végül szívsebész lett). Egy másik növendékem Rostockban lett kémiaprofesszor az egyetemen, vele máig levelezek. Volt, aki idejött nászútra.

Ezzel egyidejűleg a hallei Händelfestspiel-Orchesterben szóló-koncertmesteri feladatot is elláttam. Nyelvi problémáim nem voltak. A nővéremmel az ország legnagyobb leánygimnáziumába, az Andrássy úti Mária Terézia Gimnáziumba jártunk (a régi Zeneakadémia másik sarkán), ahol nagyon jó volt a nyelvoktatás.

– Miben különböznek a németek tőlünk?

– A német emberek általában nagyon muzikálisak. A muzikalitást illetően szerintem fölöttünk állnak, de nincsenek olyan kiugró tehetségeik, mint nekünk. Nálunk nagyobb az „amplitúdó”. Még egy dolog: nagyon szorgalmasak. Ha leckét kapnak, azt akkor is megcsinálják, ha nincs kedvük hozzá. Sokszor megmosolyogtató ez a kötelességtudat. Nálunk vagy lelkesedik valaki, vagy a sarokba dobja a hangszerét. Ez nagyon nagy különbség a két nép mentalitása között. Az biztos, hogy ott az általános zenei műveltség az átlagnívó felett van.

– Tanárnő hogyan építette fel a hegedűóráit, mit kért a tanítványoktól?

–Először azt, ne arra gondoljanak, hogy ott vagyok, mindent játsszanak úgy, mint a napi gyakorláskor. Skálát, etűdöket mindig kértem, úgy, ahogy otthon is csinálták, hogy lássam, hogyan gyakoroltak, bár azt minden hangból lehet hallani. Általános tanítási recept nincs, személyre szabottan, a tanuló képességeit szem előtt tartva, egyedileg kell felépíteni az órákat. Nagyon fontosnak tartom a jó gyakorlást. Sokan még akkor sem tudnak jól gyakorolni, mikor már felsőfokon tanulnak. Ezen nagyon sok múlik. A másik fontos dolog, hogy jó legyen a hegedűs tartása. Nem a hegedűtartás, hanem egyáltalán, a testtartása, hogy minden pillanatban oldott és „ugrásra kész” legyen. Ez kell a zenében. Sokszor mondtam is a tanítványaimnak, hogy amikor kezükbe veszik a hangszert, akkor gondolják azt, hogy egy bűvös kör van körülöttük: csak ő és a hangszer – majd a kompozíció –, semmi más nem létezik. Akkor lehet valakinek egyéni kisugárzása. A legutóbbi időkig tanítottam. 1994-ben mentem nyugdíjba a Zeneakadémiáról. Akkor kért fel Záborszky Kálmán, a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatója, hogy menjek hozzájuk tanítani. 2011-ig jártam be a Columbus utcába. Érdekes volt szembesülni azzal, hogy több ott tanító kolléga is egykori tanítványom volt. Egyáltalán, nincs jóformán olyan zenekar Európában, ahol ne lenne egykori tanítványom. Az is érdekes, hogy növendékeim közül sokan választották később az orvosi pályát.

– Állítólag az zene és a gyógyítás igen közel állnak egymáshoz.

– Valóban. Még zeneakadémista koromban történt, hogy a tanárom megkérdezte, volna-e kedvem egy orvos-kvartettbe beülni prímáriusnak. Mondtam, persze, nagyon szívesen. Kedves társaság volt. Kiderült, hogy három ideggyógyász játszotta a többi szólamot. Azt mondták, hogy ha nem lenne zene, akkor már régen saját betegük lennének…

– Tanárnő több bemutató szólistája volt.

– Én mutattam be G. Wohlgemuth Hegedűversenyét, J. Rawp-Raupp németországi szorb zeneszerző Concerto und Essay című művét, melyet nekem ajánlott, mindkettőt lemezre is vettem. Kósa György nekünk (a Magyar Hárfástriónak) írta Miniatűrök című szerzeményét. Kósát még a Zeneakadémián ismertem meg, zongoratanárom volt. A Miniatűrök bemutatójához fűződik egy vidám kis történet, amit maga Kósa utólag mesélt el nekünk. Volt egy baráti házaspár-ismerősünk, akik minden hangversenyünkre eljöttek. Ezúttal is ott voltak, éppen a Kósa-házaspár mögé szólt a jegyük. Mikor a Miniatűröket játszottuk, Kósa odasúgta a feleségének, hogy nem is gondolta volna, hogy ilyen jó ez a darab. Erre a szókimondó hölgyismerősünk megkocogtatta Kósa vállát: „ha nem érdekli, menjen ki” – mondta a szerzőnek. Csak akkor szembesült, kit utasított rendre, mikor a darab végén kihívtuk a zeneszerzőt a pódiumra. A hölgy utána nem győzött tőle bocsánatot kérni…

– Bámulatos ez a mai napig tartó vitalitás. Mi a titka?

– Mindig fiatalok között voltam. Ha az ember a tanítványaival többet van, mint a kortársaival, az fiatalon tartja a szellemet. Jómagam még két éve Finnországban és Horvátországban tartottam mesterkurzust. Másrészt szerencsés géneket örököltem. Édesapánk a halála előtti napon még latint magyarázott, kilencvenhat éves volt akkor, Édesanyám nyolcvanhat évesen az utolsó percig aktív volt. Azt tudom tanácsolni a mai ifjú muzsikusoknak, hogy adják bele szívüket-lelküket a zenélésbe, nemcsak azért, mert ez is fiatalon tart (ez sem egy elhanyagolható szempont), hanem mert ez csodaszép dolog. Ezt először akkor éreztem, mikor a zeneakadémiai felvételim előtti nyáron Klotildligeten (Piliscsaba mellett) nagyon sokat gyakoroltam. A gyakorlásomat meghallották a szomszédgyerekek. Az egyik kisgyermek azzal a kéréssel jött át, hogy átmennék-e egy kicsit hegedülni nekik. Átmentem. Körben ült tíz-tizenkét gyermek. Azokat a tekinteteket nem felejtem el, ahogy a szemükkel is itták a zenét. Óriási élmény volt látni rajtuk, hogy megértették, mit játszottam, mert ez ugyanolyan közlés volt a zene által, mintha szavakkal tettem volna. Csak a zene könnyebben érthető…

Kovács Ilona*